Kipécézve

1. Linkeld be a blogodba azt, aki kipécézett!

2. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi!

3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket, és linkeld be a blogodba!

4. Egy hozzászólásban értesítsd őket, hogy ki lettek pécézve!

Akkor a 7 dolog, amiről eddig talán még nem tudtok (figyelem, ez nem sorrendi skála, nem lehet őket mi alapján rangsorolni):

Hajlamos vagyok többet, többet és többet akarni a dolgokból. Tehát ha egyszer elindul a vonat, nincs megállás. Legyen szó fizetésről, játékról, fényképezésről, vagy sok minden másról. Meglehetősen telhetetlen vagyok. Az egyedüli vészfék az időnként fel-fellobbanó lustaságom.

Cicmic nagy fába vágta a fejszéjét, amikor mellettem tette le a voksát. Bővebben: korábban sokkal mimózalelkűbb voltam, mint most. Kisebb volt az egóm, vagy másabb. De experimentálisan kifejlesztettem az izmos kis egómat. Így aztán tényleg van minek szikrázni, amikor egymásnak feszülünk. De Én drukkolok:) Egóbátyó is:)

Szeretem a szélmalmokat. Legyen az Cervantes korabeli, vagy akár mostani, fehér hatalmas propeller. Amikor vezetek, mindig álmélkodva bámulok kifelé a szélvédőn és gyönyörködöm a távoli, hatalmas fehér légcsavarokban, ahogy hagyják, hogy a szél megcsiklandozza és átbújjon az ujjaik között. Most építenek nyolc újat az M1-es mellett:) Csendben teszik a dolgukat, örülnek, hogy fújja arcukat a szél és barátságosak Földünkkel.

Utazás. Bár ezt mindenki tudja, aki már kicsit is beleolvasott a blogba. Erősíti a szabadság érzetem. Hacsak nem rohanok valahová, mert időre kell odaérnem, nem a leggyorsabb utat választom. Hová siessek. Olyan szép, ahol élünk. Szeretném felfedezni. Így vannak kedvenc helyeim is az országban. Kettő közülük igazán különleges. Ha gyorsan, célzottan hajtasz rajtuk keresztül (út visz át rajtuk), akkor észre sem veszed. Az egyik a Varázserdő. Pölöske és Bak között terül el a 75-ösön. Kanyargós, dimbes-dombos. Cirógatja az erdő az utat. És a vándort aki meglátogatja vagy átutazik rajta. Nyitott szemmel. A másik egy hosszú platánfasor benne egy impozáns kanyarral. Magamban templomként gondolok rá. Két oldalt 5 méterenként állnak a faóriások és ha kiállsz az út közepére és végig futtatod tekintetedet a látványon, látod, hogy egy természetes templomot alkotnak a fatörzsek és faágak. Majd teszek fel róla képet. Legutóbb két órát töltöttem közöttük. Azt mondják a platán leszívja az ember energiáját bár én ezt egyáltalán nem éreztem. Sőt. Amikor legelőször felfedeztem éjszaka volt és nagyon sötét. Ahogy az autóval beértem a fák közé, hátborzongatóan(!) szépek voltak, ahogy a reflektor megvilágította őket. Nem akartam kiérni abból a gyönyörű útszakaszból, annyira tetszett. És még sorolhatnék rengeteg élményt, ami az utazáshoz kötődik. Nem külföldről van szó. Itthonról. Magam vagyok az utazás. És olyan szépséges ez a Föld. Mindig rácsodálkozom.

Csillagászat. Meteoresők. Távoli ködök. Nyílthalmazok. Kvazárok. Galaxisok. Régi mesék, amik csillagképekhez kötődnek. Első könyvem, amit életemben úgy kaptam, hogy akartam, hogy az enyém legyen, az Ég és Föld volt. Magam láttam meg a falubeli egyetlen vegyesbolt polcán. Nem is tudom, mit kerestek ott egyáltalán könyvek. Nem ez a jellemző a falusi boltokra. 30Ft volt és Anya vette meg nekem, szülinapomra. Emlékszem, még milyen nagy volt akkor a világ. És magasak a sorok, amin a Kapucíner és társai várták, hogy feléjük nyúltam.:) Akkor még nem volt olyan agresszív a marketing, mint manapság. Nem lehet könnyű a ma gyermekének lenni. Még mindig megvan. Úgy olvastam el, hogy a tartalomjegyzéknél kezdtem, és a tárgymutatónál fejeztem be. Minden oldalt. És a tárgymutatóban ha találtam ismeretlennek tűnő szót, visszalapoztam és még egyszer elolvastam. Nem tudom mennyit árthatott a szememnek, de rengetegszer belenéztem a napba. Úgy teljesen direkt. Nem tudtam róla, hogy károsíthatja a látást. Addignéztem, amíg el nem vált a sárgásfehér naptól egy vörösebb korong és egymáson csúszkált a “két” égitest. Annyira tetszik az univerzum. Tegnap is, amikor jöttem hazafelé Debrecenből, néztem a lemenő napot és tudatisítottam magamban, hogy az egy csillag, mint a megszámlálhatalan sok pontocska fenn az égen, éjszaka. Egy hasonló pontocska “karnyújtásnyira” pulzál tőlünk. Ilyenkor teljesen más érzése támad az embernek. Átérzi a kozmikus létet. Az elképzelhető távolságokat, dimenziókat, relációkat.

Az erős, szinte kézzelfogható érzés, hogy bármire képesek vagyunk. Bármit megteremthetünk magunknak, de sajnos nincs meg a kellő hitünk magunkban. Nálam emellé társul még egy csatlós: mindig mással foglalkozom, mint amivel kéne (most pldául a holnapi statisztika vizsgával kellene foglalkoznom, mivel még csak ismerkedem a könyvek szagával). És ez egyfajta tehetetlenség érzést szül az emberben. Spirituális énem kicsit mostohagyermeknek érzi magát eddigi életemben. És kapom a feladatokat, az egyre erősebb jeleket, amik lassan valóban rákényszerítenek arra, hogy tudatosítsam magamban ezt az erőt. Közeledik, mert érzem. De lustának lenni sokkal könnyebb.